Egyesülő gyülekezetek
Érdeklődésünk középpontjában a nyugati, vagyis az észak-amerikai és európai kereszténység és missziós munka áll, mivel kulturálisan ebből tudunk inspirációt, segítséget kapni a saját munkánkhoz, nem az ázsiai, afrikai vagy dél-amerikai missziókból, ahol teljesen másképpen munkálkodik Isten az egyházon keresztül. Ránk a nyugati kereszténység áramlatai hatnak, és nekünk a nyugati típusú reformáció útjára kell rátalálnunk, ami teljesen más lesz, mint másutt a világon, mivel Isten nem sablonokkal dolgozik. Na de most nem erről akarok írni, hanem egy olyan folyamatról, amely az Egyesült Államok protestáns gyülekezeteinek legújabb „mozgalmává” nőtte ki magát, és ami teljesen más okból ugyan, de népünk körében is épp most válik jelentős kérdéssé illetve lehetőséggé.
Az elmúlt két évben az Államok protestáns gyülekezeteinek 2%-a egyesült más gyülekezetekkel, és a következő 2 évben további 8% tervezi, hogy megteszi ezt a lépést. Ez összesen kb. 30.000 gyülekezetet jelent, és ezzel a legújabbkori nyugati egyháztörténelem egyik legnagyobb mozgalmává nőhet fel ez az egyesülési hullám. A közösségek egyesülésének több formája létezik, a teljes szervezeti összeolvadástól a társult- vagy partnergyülekezeti szerkezetig.
Az első gondolatom: végre nem darabolódunk! Az elmúlt évszázad protestáns történelme a szakadásoktól volt hangos és botrányos, és ez nem csak a egyházakban tett kárt, hanem az egyházon kívül élők szemében is önmagunk lejáratása volt. Talán ezzel gyógyíthatjuk a saját sebeinket is, és bemutathatunk végre valami konkrétumot a testvérszeretetből is. És ez nagyon jó dolog, nagy szükségünk van a szakadások okozta sebek begyógyítására!
A másik nagy probléma a szétszakadozással az, hogy a rengeteg „kicsi” egyház nem képes „nagy” munkát végezni, mert egyszerűen nincs hozzá erőforrása, embere, pénze, kapcsolatrendszere, társadalmi bázisa. A büszkeség, a teológiai hangsúlyok, a szószékmánia sokszor fontosabbá váltak a józan észnél, és 20-50-100 ember inkább új egyházat alapított, minthogy betagolódjon egy meglévőbe. Azonban a sok kicsi soha nem egyenlő az egy naggyal! És – főleg nálunk – a nagy alatt nem is kell hívők ezreit érteni, nem a megachurch-ökre gondolok, hanem az önmagát ellátni képes, funkcionáló, a működéshez, szolgálathoz, misszióhoz elegendő számú stabil emberrel rendelkező, életképes közösségről. Nem egy 5-10 fős csoportosulást ismerek, akik magukat egyháznak nevezik, és észre sem veszik, hogy az önállóságukért mekkora árat fizetnek.
Szóval a kicsik, a gyengék, a kevesek, az önállóan talán életképtelen és társadalmi szempontból jelentéktelen közösségek/egyházak egyesülése sok jó lehetőséget tartogat. Én hiszem, hogy együtt erősebbek lehetnek, mint amennyi a különálló „teljesítményeik” összege.
Az igazán nagy kérdés azonban az, hogy miért is egyesüljenek az egyházak? Mert emberi ésszel hatékonyabb? Mert érdekük?
Az lenne jó, ha az egyesülés soha nem kényszerből történne, hanem meggyőződésből. Abból az őszinte reménységből, hogy erőt meríthetünk egymás hitéből, hogy összefogjunk a küldetésünk betöltéséért, hogy megosszuk egymással erőforrásainkat, kölcsönadjuk egymásnak legjobb szolgálattevőinket, és végre ne a saját királyságunkat építgessük egymástól függetlenül, egymástól elszakadva vagy egymással versengve-csatározva, hanem végre azt tegyük együtt, ami a dolgunk.
Örülök ennek a folyamatnak, és nagy várakozással nézek elébe. Sok egyházi szövetséget ismerünk, és nagyon „irigylem” a lehetőségeiket, azt a számunkra teljesen ismeretlen potenciált és lehetőségrendszert, amit ez jelent. Remélem mindannyian őszinténvégre belátjuk, hogy a különbözőségeink lényegtelenek ahhoz az erőforráshoz képest, amit nyerhetünk, ha nem egymás ellen harcolunk, még csak nem is magányos szabadcsapatokként, hanem egységbe tömörülünk. És ez természetesen nem csak egy színházi ökumenizmus, nem az elvek, a teológiai nézetek egységesítése vagy uniformalizálása, hanem valódi közös élet és szolgálat.
forrás: apcsel29